Kerékpárral tekert Baliról az USA-ba Mátyás Zoltán. 135 nap alatt 9900 kilométert tett meg.

Az Indonéziában vett olcsó, hosszabb túrákra nem ajánlott kerékpárral 2012 áprilisában – minden előzetes edzés nélkül - indult el Mátyás Zoltán, hogy Thaiföldön, Nepálon, Indián, Cipruson, az európai kontinensen keresztültekerve, az USA-ban New Yorktól Atlantáig biciklizzen.

A földkerülő kerékpárt Mátyás Zoltán november 24-én adta át a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumnak.

Mátyás Zoltán rövid írása az útról:

„Világéletemben olyan dolgokon törtem a fejem, ami kimozdíthat az előttem álló sematikus évekből. Ahogy teltek az évek, kezdtem megérteni, hogy ez nem mindig lehetséges. Történhet bármi, akármi, és az összes elképzelés egy más jövőről, egy más fajta életútról semmissé válik. Feladjuk az elképzeléseinket, és elnyomjuk a belső hangot, amit követni vágytunk. Így tettem én is. Közvetlen az érettségit követő években sétálni kezdtem az előttem ezrek által letaposott ösvényen és elvégeztem a repülőgép szerelői iskolát. Eleinte minden folyt az elvárt irányban, ám két és fél év monoton munka után felmondtam. Szinte egyik napról a másikra váltottam, és ma már bizton állíthatom, életem egyik legokosabb döntése volt. Kezdő lökésként egy olaszországi út, majd olyan tanfolyamok, melyek rávilágítottak, több van bennem, mint azt hittem. Természetesen nem tartom magam különbnek bárki mástól, de magamhoz mérten úgy éreztem, nem ülhetek egy helyen, az nem én lennék. Így 2004 nyarán visszatértem Olaszország utcáira ezúttal hajléktalanként, és elkezdtem máig tartó bolyongásomat a világban. Az elmúlt 8 évnyi világjárás és számtalan különböző munka sem volt képes kioltani bennem azt a hangot, ami évek óta csalogat. Ebben bízom, ez vezérel. Akkor is rá hallgattam, mikor kerékpáros földkerülésre adtam a fejem. Ez idén, 2012 márciusában történt Ausztrália felejthetetlen keleti partjain, ahol kétkezi munkásként szedtem össze az induláshoz szükséges utolsó dollárokat. Mivel Ausztrália viszonylag sok pénzt követelne, kezdő pontnak Balit, Indonézia egy szigetét jelöltem meg. A kerékpárok és annak kiegészítői itt borsos áron jutnak avatatlan kezekbe, így ezek megvételét szintén Balira hagyom. Célom egyszerű szervezésen alapszik: önerőből, szponzorok segítsége nélkül körbetekerni a földet!

2012 áprilisában érkezem a szigetre, és szerzem be a környék legolcsóbb és elméletileg nagyon is alkalmatlan kerékpárját. Vannak kétségeim, de ez sem tántorít el. Mindössze két napot adok magamnak a teljes felszerelés (bringa, strandpapucs, pár belső és minimalizált szerszámkészlet) beszerzésére. Az első rövidebb, elméletileg csupán 1400-km-es szakasz Denpasartól Jakartáig tart, majd onnan Szingapúrba repülve feltekerek a thai főváros, Bangkok szívébe. A táv teljes hosszáról elképzelésem sincsen és talán ez így van jól, lévén soha életemben nem tekertem egyszerre pár kilométernél többet. A vízumok beszerzése, illetve a pihenőkre szánt napok így is meghosszabbítják, ezért kár ezt kiszámolni. Bangkokból viszont újabb repüléssel jutok át Nepálba, ahol napokat töltök az indiai vízumra várva. Egyenletesen napi 100-150 kilométert tekertem, de a Nepálban és később Indiában tapasztalt időjárás letöri a lelkesedésem. Mire Új-Delhibe érek, teljesen kimerülök, és az iráni konzulátus sem támogatja a tervem. Hosszas elmélkedés után a Közel-Kelet repülőn való átszelése mellett döntök, ami a mai napig szálka a szememben. Ciprus az első, illetve legközelebbi ésszerű pont, így onnan folytatom a pedálozást. Itt már jól érződik az Euro átka, és beletörődök, hogy innen már merőben más szisztémával kell tovább mennem. Mindennek ára van, és ez Ciprustól kezdődően erősen érezteti hatását. Igaz, kellemesebb az idő, és fizikailag is rendbe jövök, minden más többszöröse az Ázsiában megszokottnak. A szigetről végül komppal távozom, és térek át a szárazföldre, ahol napokig tartó harc kezdődik köztem és a hegyekben tomboló szél közt. A szakasz legnehezebb része minden tekintetben, de közel 10 nap után sikeresen elérem Bulgáriát. Itt újabb harc veszi kezdetét, ami ezúttal szellemi vonatkozású. Lévén egymagam vagyok, ez sokak szemében sajnálatos és örvendetes egyszerre, világosítanak fel mindenfelé, ahol csak megállok. Végül egy rémhír sem igazolódik be, és átszelve Bulgáriát, Romániát és Szerbia északi részét júliusban átlépem a magyar határt. Heteket töltök a családom és barátaim között, majd nehéz szívvel, de folytatom az utam. Ausztria kellemes hely, viszonylag olcsó, és felkészültek a kerékpárosokra. Javarészt kerékpárúton haladok, és lépem át feltűnést nem keltve a német határt. Itt pár napig építkezésen dolgozom, és keresek némi pénzt. A francia földre való átlépés viszont nem hoz ekkora szerencsét. Térd problémákkal küzdök, ami ugyan javul, végül azonban vonattal kell eljussak az ország déli felében fekvő Montpellierbe. Onnan egyenletes a haladás, és a térdem is rendbe jön, így a tervezett időben érem el az Atlanti óceán partját. Viszont újabb terhelés a ketyegő idő. A Lisszabon New York szakaszra vett repülőjegyem már megvan, így ennek árnyékában kell kilépnem. Bármennyire is hajtok, Spanyolországban újabb buszos út következik, ami újabb csalódás magamhoz mérten. A táv alig 400 km, de mégis csalódás. A Lisszabonig megmaradt párszáz kilométert őrült tempóban teszem meg, így egy teljes napom marad a városra és a reptéri ügyekre. Majdnem minden simán megy, és New Yorkba való érkezésem olyan örömmel tölt el, minden bajomról egy csapásra megfeledkezem. Két napot a városban, majd újabb ketyegő csatába kezdek az Atlanta- Bali járat elérése érdekében. Itt már nincs kiszabott táv, motelek szinte mindenütt vannak. Az új tervezet alapján annyi kilométert teszek meg naponta, amennyire csak képes vagyok. Amerika régi kedvenc és ismerős, így az ott töltött időszak minden napja örömmel tölt el. Még azok is, ahol többet töltöttem szereléssel, mint tekeréssel.

Atlantában még nem fogom fel az út végét, és Balin sem ahol a forró homokon sisteregve menekülök a pálmák alá, kezemben hideg sörrel. A gépem pár nap múlva indul Budapestre, addig csak el leszek valahogy.”